Illium novella 3/1

Angyaltánc

Illium széles ívben repült felfelé, hogy az emberek mind őt csodálják. Szerette, ha a figyelem középpontjában van. Mindennél jobban szerette ezt. Nem volt olyan ember, aki ne bámulta volna lélegzet elállító gyakorlatait, míg ő a távolodó Elenát figyelte. Elena, aki szintén angyal volt, még csak nem rég változott át halhatatlanná. Az ő vezetője Raphael változtatta át, másfél éve, miközben az élet és a halál között lebegtek. New York arkangyala és egyben vezetője szerette a halandó vámpírvadászt, mindennél jobban. De a lány még nem elég erős ahhoz, hogy függőlegesen is felszálljon, ezért gyalog kellett elhagynia az utcát. Az emberek viszont még nem láttak halandóból angyallá avanzsált lényt, ezért körbe vették. Elena annyira megijedt, hogy azonnal szólt neki, hogy segítsen. Persze ő eddig is itt volt mögötte, hogy Raphael utasítása szerint megóvja őt. Szélesre tárta kék szárnyait és ezüstös angyalport kezdett el szórni az emberekre. Azonnal magához tért a tömeg és kapkodva gyűjtötték a port. 


Az emberek imádták az angyalok szárnyáról lehulló port, drágább volt, mint bármi más. Persze az angyalok ezt tudták jól, így ha épp jó kedvük volt szórtak az embereknek, hadd élvezzék. Illium most különös ízt adott a porához, a szokásos enyhe csokoládé íz mellé kevert egy kis narancsot. Őrültek módjára gyűjtötték az emberek a port, míg a nők többsége remegve kente az ajkaikra és vággyal telt szemekkel nézett vissza az angyalra. Mosolyogva megrázta a fejét és átnézett az utca túl oldalára. Meglepődve figyelt fel egy lányra. Vörös haja hullámokban omlott le a vállára és a hátára. Fényesen csillogott rajta a Nap. Bőre napbarnított volt, csillogott szinte, Illium meg, mert volna rá esküdni, hogy arannyal van bevonva a lány bőre. Hófehér ruhában ült egy szökőkút párkányán és apró mosollyal a száján olvasott. Micsoda ajkak, gondolta az angyal és átrepült arra az oldalra.

A lány fel sem figyelve a könyvéből tovább olvasott, nem érdekelte a felette köröző angyal. Illium nem szerette, ha nem figyelnek rá. Kifejezetten bosszantotta, hogy nem figyel rá a halandó. Mégis mi lehet olyan érdekes egy könyvben, hogy rá a különleges Illiumra nem figyel fel. Bosszankodva megrebegtette a szárnyait, hátha egy kis angyalpor magához téríti a lányt.

-          Nálam nem válik be a porod angyal – morogta a lány és becsukta a könyvét, hogy elinduljon. Fehér, nyári ruháját meglibbentette a nyári szellő.

-          Mégis, hogy merészelsz így beszélni egy angyallal? – szállt le a lány mellé és gyalog lépdelt mellette.

-          Mégis, hogy merészelsz a befolyásod alá vonni az angyalporod által? – felelte a lány még mindig nem nézve Illiumra. De most már látta, hogy a lány szeme különleges színben pompázott. Szemének bogara nem fekete volt, hanem vörös, inkább mély bordó, külső körben, pedig ragyogó kék. Még soha nem látott ennyire különleges szemeket. Miféle lény ez a lány?

-          Mások könyörögnének, hogy kaphassanak még belőle, téged pedig felháborít a nagylelkűségem? – kérdezte bosszankodva az angyal.

-          Azok az emberek balgák, ha szükségük van bármire is egy angyaltól – válaszolt mogorván a lány és Illiumra kapta a tekintetét, amiben forrt a düh.

-          Felvágták a nyelvedet, halandó! – lobbant lángra a harag Illiumban. – Ugye tudod, hogy akár most kivégezhetnélek?

-          Hát tedd meg – nézett vele farkasszemet a lány dacosan.

-          Nem, mert nem fogadnál el tőlem semmit, még a halált sem – húzta mosolyra a száját Illium és felröppent.

-          Ne játszadozz velem Illium! – kiabált utána a lány, de Illium csak egy újabb adag port szórt a lányra és ott hagyta.

**

Illium visszatért az Arkangyal Toronyba, hogy Raphaelnek beszámoljon a délután történtekről. Persze mire visszaért már Elena is ott volt. Pajkos mosolyt villantott a lányra.

-          Örülök, hogy épségben ideértél Elena – kacsintott rá.

-          Illium – szólalt meg figyelmeztetően Raphael. – Véges a türelmem – de hangjában cinkosságot fedezett fel a kék angyal.

-          Köszönöm – biccentett Elena az angyal felé.

-          Ha nincs már rám szükséged Raphael, elmennék – beszélt az arkangyalhoz fordulva.

-          Menj, de ha hívlak azonnal legyél itt Illium, akármit is szándékozol csinálni – felelte az arkangyal.

-          Természetesen – biccentett Illium. – Elena – érintette a szárnyát a lányéhoz, aki haragosan nézett rá.

-          Ha még egyszer hozzám érsz – kezdett bele ingerülten a lány.

-          Szólj, ha szükség van rám! – röppent ki könnyedén Illium hangosan nevetve.

-          Ha még egyszer hozzáérsz, a hitvesemhez nem leszek olyan kegyes, mint legutóbb. Most egyenként fogom kitépkedni a tollaidat – hallotta meg Raphael hangját a fejében.

-          Tudod jól, hogy nem nyúlnék úgy Elenához – szólt neki vissza.

-          Maradjon is ez így Illium – jött a válasz, majd megszűnt a kapcsolat közte és az arkangyal között.

Számukra nem volt ez meglepő. Minden angyal tudott így beszélgetni, bármekkora távolságból megérezték egymást és tudtak egymáshoz szólni. Persze le is tudták zárni az elméjüket, hogyha úgy tartotta kedvük. De Illium, mint a Hetek tagja mindig nyitva tartotta elméjét azoknak, akik szintén Raphael szolgálatába álltak. Magasan repült az égen, szabadon szárnyalt, majd a szökőkút felé vette az irányt, ahol a lányt látta. Biztosra vette, hogy már nincs ott, de abban is, hogy nem messze lakhat onnan. Bár, nem tudja honnan vette ezt, de érezte. Volt abban a lányban valami furcsa, valami megmagyarázhatatlan, ami megfogta Illiumot. Pedig évtizedek óta nem törődött egy nővel sem, csupán testi örömök céljából. Persze ettől függetlenül tisztelte őket, soha nem bánt volna eggyel sem durván – kivéve, ha az nem kérte – vagy sértette volna meg, csupán nem érzett irántuk semmit. Egy dolgot leszámítva. Illium mindig is csodálta az emberi halandóságot, hogy hogyan képesek annyi érzelmet belepréselni egyetlen emberöltőbe. 




Ő is érzett valaha, de Raphael elvette tőle. A saját hibájából végződött így, ha tartja a száját és nem avatja bele olyan dolgokba a lányt, amikbe nem szabadott volna, talán Raphael megengedi neki, hogy vámpírrá változtassa és még most is együtt lehetnének. Christina maga volt a gyönyör, hosszú loknis szőke haja és hatalmas nyílt kék szemeivel mindig csodálattal nézett rá. Ő pedig rajongásig szerette. De a lány túl sokat tudott már az angyalokról, ezért Raphael elvette az emlékeit, az ő tollait levágta és eltiltotta a lánytól. Bár csak messziről, de figyelte a lányt egész életében és óvta őt mindentől. Egy darabja a szívének vele halt, mikor lerakták a sírba. Ahogy múltak az évtizedek egyre mélyebbre süllyedtek ezek az érzések, de megmaradtak. Ettől maradt egy leheletnyit emberibb. Ezért is szerette annyira Elenát, az arkangyal hitvesét. 
Az ő szíve halandó volt, mivel nem is olyan régen még ember volt, egy vámpírvadász. A nő is szeretett vele lenni, és ő is kedvelte őt. Ezek a csínyek, amiket elkövet ellene sokkal kellemesebbek, mint amiket Méreg vagy Dmitri űznek vele. Ő legalább nem kínozza, csupán incselkedik.




Egy sikátor fölé érve megpillantotta az ismeretlen ismerős hajzuhatagát. Azonnal lentebb szállt és figyelni kezdte. Gyönyörű volt, de vétek volt egy ilyen alantas szóval illetni őt. Még annál is több. Kecsesen ringatta a csípőjét és gyors léptekkel haladt át a koszos kis közön. Egy férfi lépett a lány elé, a lány egy pillanatra megijedt, de később látszott, hogy uralja a helyzetet. Illium azonban ösztönösen arra vette az irányt, mivel meglátta a férfi kezében a kést, ekkor történt, az, amire az angyal nem számított. A lánynak a semmiből előtűnt a szárnya. Hatalmas fehér tollakkal borított, később sárgás majd fokozatosan vörösbe átmenő színű szárnya volt. Kitárta és úgy mennydörgött vissza a férfire, aki azonnal eldobta a kését és futásnak eredt. Hiába, egy halandó soha nem érhet hozzá egy halhatatlanhoz.

-          Ez meg mi volt? – szállt le döbbenten Illium a lány mögött.

-          Mégis mit keresel itt? – fordult meg a lány és izzó tekintettel nézett a kék angyalra. Bevonta a szárnyait és azok újra eltűntek.

-          Hogyan? – mutatott a szárnyak felé.

-          Semmi közöd hozzá, most pedig hadd menjek haza – lépett el mellette a lány.

-          Állj! – fogta meg a karját.

-          Eressz! – sziszegte az angyal és szemei izzásával együtt a bőre is forrósodni kezdett.

-          Mi a – kapta el a kezét Illium azonnal.

-          Én nem fogom igába hajtani a fejemet, mint a többi angyal! – szólalt meg dühösen. – Nem érdekelnek a kisded játékaitok sem semmi, békében akarok élni – azzal elindult kifelé a sikátorból.

-          Hogy lehet, hogy még soha nem hallottam rólad? – ment utána a kékség.

-          Idősebb vagyok nálad Illium, jobb, ha nyugtot hagysz nekem – felelte higgadtan, mire Illium látta végre a csodásan kék pupillákat is, már nem voltak vörösek.

-          Ki vagy te? – faggatta tovább.

-          Helena a nevem – felelte. – Nem fogsz rólam leszállni, igaz? – nézett rá már-már gyengéden.

-          Nem – vágta rá széles mosollyal.

-          Fiatalok – rázta a fejét apró fintorral Helena és kitárta a szárnyait.

-          Erről még mesélned kell – rugaszkodott el Illium is és követte a lányt. – Mi volt ez az előbb a forrósággal?

-          Uralom kisebb nagyobb sikerrel a tüzet, ami bennem van – felelte csendesen. – Ne kérdezz erről többet – hatolt Illium elméjébe.

-          Lezártam az elmém mások elől – torpant meg a levegőben a férfi.

-          Gyenge a védelmed – nevette ki Helena és leszálláshoz készült. Egy kisebb birtok udvarán landoltak, kívül New York területén. De még az angyalok lakta területeken kívül is.

-          Mióta laksz itt? – lépkedett immáron a pázsiton Helena mellett.

-          Régóta – felelte félvállról. – Eddig és nem tovább! – állította meg kinyújtott karral a kék angyalt.

-          Nem mehetek be? – vonta fel a szemöldökét meglepődve.

-          Ez az én otthon. Csak azt engedek be, aki arra érdemes – válaszolta határozottan a nő és egy terasz felé mutatott – Ott leülhetünk.

-          Raphael sem tud rólad? – ült le egy angyalok számára kényelmes székre.

-          Ő tud rólam természetesen.

-          Helena! – szaladt ki egy kislány és megölelte a nőt, aki kedvesen az ölébe vette azonnal.

-          Szervusz, Jane – adott neki puszit.

-          Sokáig voltál el, már azt hittem haza sem jössz ma – pislogott rá nagy szemekkel a barna loknis kislány. – Ő kicsoda? – nézett a kék angyalra.

-          A nevem Illium – mosolygott rá az angyal és a kezét nyújtotta neki, hogy kezet foghassanak.

-          Neked is szép a szárnyad, de Helenáé sokkal szebb – rázott vele kezet.

-          Valóban? – vonta fel a szemöldökét Illium és magához rántotta a kislányt, aki nevetve hagyta magát, hogy az ölébe vonja a férfi.

-          Milyen kék a hajad – fogta apró ujjai közé a férfi hajtincsét.

-          Elég legyen Jane – szólalt meg egy női hang. – Ne haragudjon rá, túl kíváncsi – vette el az öléből a kislányt.

-          Nagyon helyes kislány – nézett fel a nőre Illium. Neki is barna loknikban hullott a haja a vállára, ami hófehér bőrű, kerekded arcát keretezte. Nagy, csokoládé barna szemei melegséget árasztottak.

-          Mandy, kérlek, hozzatok valamit inni, nekem mondjuk egy kávét, Illium? – nézett az említettre.

-          Az jó lesz nekem is – bólintott.

-          Máris – mosolyodott el Mandy és elszaladt a kislánnyal a kezében.

-          Ők halandók – jelentette ki a férfi.

-          Nem vagyok hajlandó vámpírokat megtűrni a házamban. – húzta fel az orrát Helena. – Azok a vérszopók csak bajt hoznak ránk – magyarázta tovább undorral a hangjában.

-          Neked is teremtened kell.

-          Én nem teremtek egyet sem – rázta meg a fejét a nő.

-          Akkor mégis hogyan maradtál épeszű? – hitetlenkedett a férfi.

-          Lecsapolom a mérgemet, de nem használom fel. Arról nem szól a fáma, hogy kötelezőek vagyunk ezeket a borzalmakat teremteni is az, hogy vannak olyan angyalok, akiknek szüksége vagy szolgákra és olyan halandók, akik mindezt meg is teszik a halhatatlanságért cserébe az más kérdés – szorította ökölbe a kezét Helena.

-          Illium – hallotta meg a fejében Raphael hangját.

-          Mennem kell – állt fel az asztaltól az angyal.

-          Menj kicsi öleb, fuss a gazdádhoz – fonta keresztbe a karjait mellkasánál a nő.

-          Raphael nem a gazdám! – dühödött fel a férfi.

-          Te is a Hetek tagja vagy, aki kiskutyaként védelmezi az arkangyalt, szóval számomra te ugyanolyan vagy, mint egy házi kedvenc – súgta Illium fülébe, aki észre sem vette, hogy a nő felállt a helyéről és mögé állt.

-          Ezt még megbánod – morogta az orra alatt és kitárta a szárnyát.

Dühös volt Illium, rettentően dühös, amiért ennyire félre ismerte a nőt. Ismerte? Mit képzelődik? De eddig soha nem hagyta cserben az ítélőképessége és látásra megmondta, hogy ki mennyire gonosz. Erről a nőről még álmában sem gondolta volna, hogy ennyi romlottság lenne benne. Még, hogy ő házi kedvenc. Erre a gondolatra megfeszültek az izmai és még gyorsabban hasította a levegőt. Nem kellett sok idő és már landolt is Raphael tornácán, szárnyait összecsukva lépett az arkangyal irodájába.

-          Hívtál? – hajtott fejet lágyan.

-          Elenának szüksége lesz rád, de nem hajlandó beismerni, kövesd őt biztos távolságból, kérlek – felelte az arkangyal.

-          Rendben van – felelte tömören az angyal és kifelé indult.

-          Illium? – szólt utána Raphael.

-          Igen Raphael? – fordult vissza.

-          Történt valami? – vizsgálta az arcát, Illium tudta, hogy Raphael akár az elméjéből is kiszedhetné a választ, de tiszteletben tartotta, hogy annak nem örülne az angyal, ezért kérdezett.

-          Ismered Helenát? – kérdezte halkan.

-          Ne menj a közelébe Illium! – felelte parancsolóan az arkangyal. – Helena sokkal veszélyesebb, mint amilyennek látszik!

-          Azt mondta idősebb nálad – folytatta tovább az angyal.

-          Sokkal idősebb nálam, de évszázadok óta úgy döntött, hogy kivonja magát a politikából. Itt él nem messze a várostól, de nem hajlandó semmiképpen részt venni az angyalok társadalmában. Kerüld el őt Illium! – figyelmeztette ismét.

-          Miért nem hallottam még róla? – vonta fel a szemöldökét a kékség.

-          Az ő története csak legenda, mendemonda, azok, akik ismerték nem mernek róla beszélni, akik meg mégis, azokat mind bolondnak hiszik – válaszolta csendesen Raphael.

-          Mesélj nekem róla – kérte azonnal a férfit.

-          Helena nagyon erős angyal volt már kiskora óta. Mindenki tudta, hogy egyszer még sokra viszi. Különleges volt a szárnya és azt rebesgették, hogy hatalmas, de veszélyes erők lakoznak a kislányban. Eleinte csak legyintettek rá a felnőttek, majd később egyre furcsább dolgokat tudott a kislány. Mikor elérte a fiatal kort és már elhagyhatta a Menedéket Lijuan szolgálatába állt. Imádta az arkangyalnőt és bármit megtett érte, tudod, hogy mennyire könnyen csavar az ujjai köré bárkit Lijuan. Helena az emberek között járva megismert egy halandó fiút. Szerelmesek voltak, de Lijuan nem nézte jó szemmel, hogy az angyalnak halandó a szerelme. Megkövetelte tőle, hogy végezze ki a férfit, mert az csak gyengíti őt. Helena nem tette meg. Egyik éjjel azonban Lijuan a palotájába vitette a férfit és Helena szeme láttára tépte ki a szívét. Éktelen harag gyúlt a lányban és testéből olyan erő szabadult fel, amit még senki nem látott azelőtt. Lijuan is alig élte túl a pusztító tüzet, Helena pedig elhagyta a várost, ami romokban hevert miatta. Azóta nem hajlandó egy arkangyalnak sem hűséget fogadni és mi ezt tiszteletben is tartjuk. Persze Lijuan azóta is feni rá a fogát, hiszen a hőn szeretett városát porig rombolta, de nem mer még ő sem kikezdeni vele. Sötét erők laknak abban a nőben Illium, ne játssz az életeddel – fejezte a történetet Raphael.

-          Vigyázok vele – bólintott a kék angyal és kirepült.

**

Már egy hete, hogy találkozott a vörös angyallal, Helenával, de nem tudta kiverni a fejéből Illium. A kék angyal több nővel is igyekezett elfojtani a vágyat, hogy visszarepüljön arra, birtokra, de nem tudta legyőzni a kíváncsiságát. Gyors szárnycsapásokkal haladt a célja felé és hangtalanul landolt a birtok fái között. Az udvaron két kislány szaladgált, az egyiket már ismerte, Jane volt az, a másik biztosan a nővére lehet. A két lány kergetett egy tollat, aminek hajnalpír színe volt. A fehérből szépen lassan erősödött a színe vörösre, miközben a sárga, narancssárga mindenféle árnyalatában pompázott. A fűben pedig ott ült Ő. Helena boldog mosollyal az arcán figyelte a kislányokat, amint játszanak. Minden bizonnyal ő reptette a tollat is a gondolatai segítségével, hiszen a szellő aligha volt annyira erős, hogy ilyen manőverekben cikázzon a tollacska. Mennyire boldog, sugárzó szemekkel nézte a halandó gyermekeket. Ártatlan mosollyal az arcán. Hogy képes egy ilyen csoda bármiféle gonoszságra? Illium óvatlan volt és az egyik szárnyával hozzáért egy bokorhoz, aminek a hangjára azonnal felfigyelt Helena. A tollat így el tudta kapni a nagyobbik lány.

-          Meg van! Elkaptam! – örömködöt a kislány.

-          Menjetek be, később még játszunk! – szólt rájuk az angyal, mire a két kislány bólintottak és beszaladtak. – Illium! – szólt felé fordulva.

-          Helena – biccentett felé a kékség kilépve a fák takarásából.

-          Mit keresel itt? – vonta fel a szemöldökét bosszankodva a nő. – Azt hittem Raphael kellőképp elmagyarázta neked, hogy tartsd tőlem távol magad – állt fel a fűből.

-          Beszéltél vele? – nevette el magát röviden az angyal, de a szemkontaktust nem szakította meg a nővel.

-          Figyelmeztettem, hogy tartsa rövidebb pórázon az ölebeit – húzta gonosz mosolyra a száját Helena.

-          Nem vagyok az ölebe! – dühödött fel a férfi el előkapta kardját a szárnyai közül. Illiumnak is volt képessége. Méghozzá az, hogy ami a bőréhez ért láthatatlanná tudta tenni. Ő maga még nem tudott élni a Káprázattal, mint Raphael, ami láthatatlanná tette volna a kíváncsi szemek elől, de a kardját el tudta rejteni.

-          Harcolni akarsz? – nevetett fel a nő.

-          Mutasd, mit tudsz – felelte kihívóan Illium.

-          Ahogy akarod – nevetett fel a nő és a ház oldalához ment. Egy tárolóból elővett egy kardot, ami fényesen csillogott a napfényben és régi írás látszódott rajta. – Felkészültél? – fordult az angyal felé, de az már ott is volt és lecsapott rá, a nő kivédte, de meglepte Illium gyorsasága. – Szép volt – lökte el magától mosolyogva.

-          Harcolj, ne a szád járjon – felelte izzó tekintettel a férfi.

-          Első vérig – vágta rá a nő és támadó állásba állt.

Illium erre csak bólintott és ő is elhelyezkedett. Az utóbbi időkben csak Elenával harcolt, ami mindig azzal végződött, hogy porig alázta a nőt. Most látta, hogy ez a küzdelem nem lesz olyan egyszerű, mint a többi. A nő támadt először, olyan erővel, hogy majdnem fellökte a férfit. De a hangsúly a majdnem szón volt, Illium azonnal ellentámadásba kezdett és hangosan csapódtak egymásnak a fémek. Éles küzdelem volt, mind a ketten komolyan vették a harcot, egy óvatlan pillanatban Helena kezéből kiütötte a kardot a férfi és fölényesen nézett rá, épp az utolsó suhintásra készült, hogy megsebezze a nőt, csupán egy karcolással ugyan, de az övé legyen a győzelem mikor éles fájdalmat érzett a szárnyában. Egy fekete Sai áll ki belőle, amiben fénylő vörös kövek mutatták ki is a gazdája.

-          Vesztettél angyal – nevetett fel Helena.

-          Ez fájt! – húzta ki a kést a szárnyából Illium és Helena felé dobta. A nő azonnal elkapta azt megforgatta a párjával együtt a kezeiben.

-          Ki mondta, hogy nem fog? – sétált a tároló szekrényhez a vörös angyal.

-          És én még abban bíztam, hogy te is csak egy karcolást ejtesz rajtam – morgott az orra alatt a férfi.

-          Naiv – húzta mosolyra a száját Helena és letörölte az angyal bordó vérét a Sairól.

-          Nagyon jól harcolsz, rég volt ilyen erős ellenfelem – lépett a nő mellé. A szárnyának már semmi baja nem volt, csupán néhány vörös csepp jelezte, hogy kiserkent a vére.

-          Volt időm megtanulni – válaszolta könnyedén a nő és becsukta a szekrényt.

-          Mikor vetted magadhoz ezeket? – kérdezte az asztalhoz sétálva a kékség.

-          Mikor a kardot, de téged jobban érdekelt a ruhám dekoltázsa, minthogy azt nézd, mit csinálok – mosolygott Helena.

-          Azt csak hiszed – vágta rá Illium. Vonzotta ez a nő, hiába mondta neki Raphael, hogy kerülje el messziről nem tudott neki ellenállni. Pedig épp az imént bizonyította be, hogy mennyire kegyetlen is tud lenni.

-          Láttam, amit láttam – válaszolta a nő és befelé pillantott.

-          Mióta laknak nálad? – törte meg a csendet a férfi.

-          Még Jane születése előtt fogadtam be őket – suttogta elmerengve. – Christin férje vámpír lett, ezért elhagyta a nőt és a két gyermekét, nekik pedig az utcára kellett volna menniük. A sors úgy hozta, hogy beléjük botlottam. Azonnal ide fogadtam őket. Azóta hiába mondom Christinnek, hogy ne tegyen úgy, mintha a szolgám lenne, mindent megcsinál a házban. Egyedül a kerthez nem nyúl. Tudja, hogy a virágok csak az enyémek – pillantott egy csodás kis kertre. Mindenféle virág pompás színekben virágzott, látszott rajtuk, hogy gondoskodnak róluk.

-          Meghoztam az ebédet – lépett ki Christin az az ajtón és letett egy-egy tányért Illiumnak és Helenának is.

-          Én nem mondtam, hogy itt eszek – vonta fel a szemöldökét a férfi.

-          Gondoltam megéheztél – válaszolta a vörös angyal és hozzálátott a leveshez.

-          Megtisztelsz – bólintott a férfi és ő is enni kezdett.

Az ebédet csendben fogyasztották el, de az a csend nem volt kínos. Pont, hogy ellenkezőleg. Volt benne valamiféle intimitás, ami jól esett a férfinak. Rég volt már úgy, hogy kellemesen érezte volna magát ilyen nyugalomban. Ő sokkal inkább kedveli a forgatagot, azt, ha csodálják, bámulják és körül rajongják. De Helena lenézi őt, semmibe veszi, és ez zavarja, ugyanakkor vonzza is. Meg kell hódítania. A desszert egyszerű fagylalt volt, de a hőségben Illium már nem is vágyott másra. Christin és a lányok elvonultak, hogy pihenni menjenek.

-          Minden ebéd után csendes sziesztát tartunk – mosolygott Helena. - Ők alszanak, én meg igyekszem csendben edzeni az alaksorban – kacagott fel. Ez a kacagás amilyen rövid volt, annyira csilingelő is a férfi számára.

-          Amíg ők nem éltek veled egyedül voltál itt? – kérdezte meg körül pillantva a birtokon.

-          Pontosan – bólintott. – Még most is egyedül csinálnék mindent, ha Christin nem erősködne annyit. Van kedved még egy játszmához? – élénkült fel a nő.

-          Első vérig? – állt fel azonnal Illium.

-          Természetesen – nevetett fel Helena és kitárta a szárnyait. Illiumnak még a szava is elállt a látványtól. Azok a szárnyak nem mindennapiak voltak. Az övé is különlegesnek számított az angyalok között, de ez semmihez sem volt hasonló.

-          Ne csak tátsd a szádat! Harcolj! – hallotta meg a kihívó hangot.

-          Most visszakapod – nevette el magát Illium és neki futásból támadott.

Már órák óta küzdöttek, de nem jutottak dűlőre. Illium nem hagyta magát úgy, mint legutóbb. Egyszer sem dőlt be Helena trükkjeinek, zihálva és izzadtan álltak egymással szemben mikor az utolsó erejét is összeszedve támadásba lendült Illium. Hangos csattanással értek össze a kardok, de nem jutottak dűlőre.

-          Döntetlen? – lihegett a kék angyal.

-          Majd ha fagy – nevette ki Helena és egy váratlan rúgással a földre küldte a férfit, majd a nyakához tette a kard pengéjét. – Vesztettél – mosolygott rá kihívóan.

-          Tévedsz – rúgta ki a nő lábát és ráült, lefogva a kezeit.

-          Eressz el! – rángatta a kezét a vörös angyal.

-          Első vérig, emlékszel? -  és a mellettük lévő karddal megvágta a nő karját vékonyan.

-          Eressz! – sziszegte a nő és forrósodni kezdett a bőre.

-          Ez csalás! – engedte el a férfi a kezeit.

-          Szállj le rólam – lökte el magától, de Illium kitartóan ült a derekán.

-          De harapósak vagyunk, ha nem vagyunk fölényben – nevette ki a nőt, de a túlzott önbizalma miatt egy kis lendületet vett Helena és megfordította az állást.

-          Felvágós – súgta a férfi füleibe és gyengéden megharapta a fülcimpáját.

-          Ne játssz velem Helena – szorította meg a nő derekát és lentebb tolta a csípőjére.

-          Okosan kicsi angyal, nem tudod kivel kezdesz ki – suttogta rekedt hangon és lassan a férfi szemébe nézett. Azokba a csodásan ragyogó kék szemekbe.


      Hosszú kék szempilláinak a töve ezüstös színben ragyogott, míg szeme a legszebb kékben, amit valaha látott Helena. A kidolgozott test, napbarnított színével vonzotta már első látásra is a nőt, de ő senkinek nem hódol be. Őt nem könnyű meghódítani, ennek az angyalnak viszont már az első pillanattól kezdve odaadta volna magát. Persze a téren úgy tett, mint aki nem is figyelt fel rá, pedig ha tudná a kékség, hogy már percek óta ugyanazt a sort próbálta elolvasni mióta meglátta az égen, biztosan magabiztosan elmosolyodna. A vágy, forró hullámként söpört végig Helenán ott, ahol Illium kezei végig simítottak hátán. Az önuralma vészesen kezdett fogyni, a szárnyait már alig tudta rejtve tartani. Nem veszítheti el a kontrollt.

-          Menjünk be – szólalt meg rekedtes hangon a férfi és feljebb hajolt, hogy megcsókolja a nőt.

-          Most menned kell – ült fel Helena és leszállt a férfiról.

-          De – lepődött meg Illium.

-          Menned kell! – szólt rá szigorúan.

-          Én azt hittem – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve.

-          Mit hittél Illium? Azt hitted behívlak? Hogy szórakozunk még egy kicsit? – nevetett fel a nő cinikusan. – Menj el – legyintett felé és befelé sétált.

-          Helena – kapta el a karját és maga felé fordította.

-          Mondtam már kicsi angyal – rántotta el a karját – Ne kezdj ki velem! – majd széttárta a szárnyait, hogy figyelmeztesse.

-          Nem félek tőled Helena – lépett hozzá közelebb és erőszakkal megragadta a tarkóját. – Nem ijesztesz el – motyogta még a nő ajkai előtt mielőtt betapasztotta a szólásra nyitotta szájat.


      Eleinte durván nyomta ajkait a nőéhez, majd fokozatosan lágyult el, míg már csak óvatosan becézgette őket. Várta, hogy megadja magát a vörös angyal, amit egy hangos sóhajtás kíséretében el is ért. Átcsúsztatta a nyelvét a nő szájába és lágyan bánt vele. Helena beletúrt a hajába és közelebb rántotta magához, testük összepréselődött és befelé araszoltak. Illium alig tudott magának parancsolni, szíve majd’ kiszakadt a helyéről, ölében vad vágy indult útjára. Akarta ezt a nőt, meg akarta hódítani. Birtokolni, kisajátítani, hogy csak az övé legyen. Megragadta a csípőjét és hagyta, hogy a nő vezesse, az ajtón betámolyogtak, majd egy fa ajtónak ütközve elvette a nő a kezét hajából és igyekezett kinyitni azt. Nem sokára már egy szobában voltak, annak is a padlóján. Megfogta a nő felsőjét és nemes egyszerűséggel letépte róla, mire egy csúnya pillantást is bezsebelhetett. Helena hagyta, hogy elragadja a hév és egyre mohóbban kapott a kék angyal után, nem kímélve ő sem a ruhákat. Érezte, hogy egyre szabadd lesz a belsője és szíve dübörög a mellkasában. Olyan régen érzett már így, annyira vágyott már rá, de ekkor a szapora levegővételből és a körülöttük lévő párából azonnal tudta, hogy ezt be kell fejeznie.

-          Elég! – lökte le magáról a férfit.

-          Mi a baj? – értetlenkedett Illium izzadtan és zihálva.

-          Menj el, kérlek – kapkodta a levegőt az angyal és nagyot nyelt.

-          De – nézett körbe zavartan.

-          Illium! – szólt rá fújtatva és a bőre izzani kezdett az elfojtott dühtől és vágytól.

-          Azt hittem neked is jó – nyelt nagyokat a férfi és hitetlenkedve nézett még mindig a nőre.

-          Te ezt nem értheted – rázta a fejét és a lecsorduló könnyei azonnal el is párologtak, amint kibuggyantak.

-          Hát mondd el – lépett elé és hozzáért az állához. – Áh! – kapta el a kezét. – Te tűzforró vagy!

-          Látod, ezért! Pontosan ezért kell elmenned! – rántotta el az arcát azonnal.

     Az első 10 oldalt már olvashatjátok is, igazából 30 oldal lett, de nem akarom egyben feltenni.. ha érdekel titeket a folytatást írjatok és felrakom két részletben még. Az első ilyen próbálkozásom...mármint, hogy angyalok meg miegymások...Jó olvasást! 
      
      Lentebb van még sok minden, oldalt szavazás görgessetek lejjebb :) Egyébként a Tomos novellát is kommentálhatjátok ám még, nem harapok érte :P :D


Pusza: Szasza